17. o.

„Lám, ember ő is, ugyanolyan, mint jómagam, de ha lombos fa volna, akkor sem lehetne idegenebb.”

43. o.

„Az emlékezés salakja összezúzza a szívet. Igazán csak az lehet szabad, akinek semmije sem maradt már abból, amiért élt.”

61. o.

„Élni annyi, mint másokat felélni. Valamennyien egymást faljuk.”

96. o.

"Elhatározásaiban nagy az ember, de annál gyengébb a végrehajtásban. Ebben rejlik minden nyomorúságunk, és ez a vonzerőnk.”

107. o.

„A régi mese a rozmárokról. Százával lustálkodnak a tengerparton; közöttük járkál a vadász, és egy bunkóval egymás után agyoncsapja őket. Ha összefognának, könnyen eltaposhatnák a vadászt –de ők csak hevernek, nézik, hogy jön, gyilkol, és nem mozdulnak; hiszen egyelőre csak a szomszédra sújtott le – egyik szomszédra a másik után. Az európai rozmárok története. A civilizáció alkonya. Fáradt, alaktalan istenek alkonya. Az emberi jogok puszta lobogója. Egy kontinens kiárusítása. Közelgő vízözön. Kicsinyes alkudozás a végső árakon. A régi haláltánc a vulkán fölött. Népeket szép lassan megint a vágóhídra hajtanak. A bolhák majd elmenekülnek, amikor a bárányt feláldozzák. Mint mindig.”

130. o.

„Ravic már előbb is megfigyelte ezt nála. Mindig tökéletesen átadja magát mindennek, amit éppen cselekszik. A férfi halványan megsejtette, hogy ez a tulajdonság, amennyire vonzó, legalább annyira veszélyes is. Ha iszik, az iváson kívül megszűnik minden más; ha szeret, csak szeret; és ha kétségbeesik, ő a kétségbeesés maga, és semmi más; de ha aztán felejt, akkor mindent elfelejt.”

131. o.

„Veszélyes. Az ismeretlenség varázsa már elmúlt, a megszokásé még nincs itt. Túl fogjuk élni.”

143. o.

„A megszokásnak sokféle neve van – a szerelem csak egy a sok közül.”

150. o.

„Ha valamit akarsz, sose kérdezd, mi lesz a következménye. Vagy ne tedd meg.

151. o.

„Karját a férfi térdére fektette. Ravic a köntösön át is érezte a melegét. Az ő testének melege volt, meg a köntösé együtt, de az övé inkább, mint tulajdon életének sok-sok éve, és akkor hirtelen úgy érezte, hogy a kettő már régóta összetartozik, és Joan valahonnan az ő régebbi, elmúlt életéből tért vissza hozzá.”

155. o.

„Ki akar megérteni bármit is? A világ minden félreértése abból származik.”

161. o.

„- Pénzhamisítók – morogta. – Nem vetted még észre, hogy a pénzhamisítók korát éljük?

- Nem. Meggyőződésem, hogy a konzervkorszakot.

- A konzervekét? Hogyhogy?

Ravic az újságokra bökött.

- Nem kell gondolkodni. Mindent előregondolva, megrágva, dobozolva kapunk. Konzerv. Felnyitva azonnal fogyasztható. Napjában háromszor, házhoz szállítva. Nincs többé tenyésztés, saját nevelés, nincs befőzés, holmi kérdések, kételyek és vágyakozások tüzén, itt a konzerv.”

168. o.

„A férfi felnézett. Mintha egy kéz megérintette volna a szívét. Joan nem gondolta meg, mit mond, de ennél többet szántszándékkal sem érhette volna el. A szavaknak, melyeket éjszakánként dadogva elsuttogott, Ravic nem tulajdonított jelentőséget; feledésbe merültek, mihelyt a reggel füstje felszállt az ablak előtt. Tudta, hogy azokban az órákban, amikor hozzábújik, vagy egymás mellett fekszenek, a másik elragadtatása legalább annyira önnönmagának szól, mint őneki, elfogadta, mint a mámoros órák izzó vallomásait, de sohase hitte, hogy több is lehet annál. Mint, a repülő, amikor a bújócskázó napfényben csillogó felhők hasadékán át hirtelen megpillantja odalent a zöld és barna színekben ragyogó földet, most először látott ő is többet, mint addig. Valódi odaadást az elragadtatás mögött, a mámor mögött érzést, a szép szavak mögött őszinte bizalmat. Gyanakvást várt, kérdéseket, és értetlenséget – bármit, csak ezt nem. A legtöbbet mindig az apróságok árulják el, nem a nagy események. Azok inkább drámai gesztusokra vagy hazugságra csábítanak.”

172. o.

„Mit akart egyáltalán? Miért védekezett? Miért berzenkedett? Az élet felkínálkozott, ő meg kibúvókat keres. Nem azért, mert kevés – hanem, mert sok az, amit kínál. A múlt véres viharának kellett elvonulnia a feje fölött, hogy mindezt felismerje végre? Megrántotta a vállát. A szív, mondta magában. Lám, a szív! Hogy kinyílt! Hogy megmozdult! Egy ablak, folytatta magában, egy ablak világít magányosan az éjszakában, egy élet visszfénye, egy életé, amely fenntartás nélkül elébe vetette magát, annyira odaadón, hogy megnyílt végre ő is. A gyönyör fellobbanó lángját, a gyengédség Szent Elmo tüzét, a vér vakítóan felszikrázó villámfényét – ezt mindet ismerte eddig is, olyannyira és oly sokszor megismerte, hogy azt hitte, soha többé nem boríthatja el agyát a lágy, arany zűrzavar – és akkor egy éjszaka megáll egy harmadosztályú szálloda előtt, és egyszerre csak, mint a füst, úgy száll fölfelé az aszfaltból, mintha a föld túlsó feléről érkezne, kéklő kókuszszigetek, trópusi tavaszok langymelege, idáig szivárog, óceánokon, korallzátonyokon, láván és sötétségen át, hogy azután itt, Párizsban, a Rue Poncelet kopott aszfaltján, pontosan ezen a múlttal és bosszúval terhes éjszakán, hibiszkusz- és mimózaillatúan, váratlanul feltörjön az ellenállhatatlan, leküzdhetetlen, rejtélyes és megváltó érzés…”

186. o.

“- Joan, a szerelem nem állóvíz, amelyikben az ember mindig önmagát nézheti. Itt apály is van meg dagály is. Zátonyok vannak meg elsüllyedt városok és polipok, meg viharok és kincsesládák és gyöngyök. Csakhogy a gyöngyök a mélyben hevernek.”

209. o.

„- Öt. Lehetne három is. Vagy hét. Éjszaka megáll az idő. Csak az órák járnak.

- Igen. És mégis éjszaka történik minden. Vagy éppen ezért.

- Mi minden?

- Minden, ami nappal lesz majd látható.

- Ne ijesztgess. Úgy érted, hogy akkor, amikor még mindenki alszik?

- Úgy.

Joan kivette a férfi kezéből a poharat, és ivott. Nagyon szép volt most, és Ravic nagyon szerette. Nem úgy volt szép, mint egy szobor vagy egy kép; szép volt, mint a mező, amikor fújja a szél. Az élet, amely benne lüktetett, az formálta, titokzatos módon éppen ilyenné, két sejt találkozásából, a semmiből, egy anyaölben valahol. A megfoghatatlan rejtély – hogy a legparányibb magban már benne van a fa, mindenestül, megkövesedve, mikroszkópikus méretben, de ott van, eleve meghatározottan, koronástul, gyümölcsöstül benne van, áprilisi reggelek minden örömével -, hogy egyetlen szerelmes éjszakából meg egy kevés nyálkás váladékból létrejön egy arc, két váll, egy szempár, éppen ez a két szem, és ez a két váll, és hogy mindez itt volt, itt kallódott, millió és millió ember között, valahol a nagyvilágban, míg egy novemberi éjszakán, Párizsban a Pont de l’Almán az útjába vetődött…

- Miért éjszaka? – kérdezte Joan.

- Azért – kezdte Ravic -, de gyere közelebb, szerelmem, ha már visszakaptalak az álom mélységeiből, a vak véletlen holdbeli tájairól, azért, mert az éjszaka és az álom, két áruló. Emlékszel még, az éjszaka, amikor elaludtunk, szorosan egymás mellett, annyira közel voltunk egymáshoz, amennyire két ember csak lehet. A homlokunk, a bőrünk, a leheletünk, a gondolataink érintették egymást, összekeveredtek… és akkor lassan közénk szivárgott az álom, szürkén, színtelenül, eleinte néhány foltocska csupán, aztán egyre több, mint a bélpoklosság, belepte a gondolatainkat, a vérünket, cseppenként hullott belénk a vak öntudatlanságból… míg egyszerre csak mindegyikünk egyedül maradt, már magányosan sodródtunk valahol, sötét csatornák vizén, ismeretlen hatalmaknak és mindenféle alaktalan veszedelmeknek kiszolgáltatva. Amikor felébredtem, láttalak. Aludtál. Messze voltál tőlem. Megszöktél mellőlem, nem érhettelek utol. Te sem tudtál rólam. Voltál valahol, de én oda nem követhettelek. – Megcsókolta a kezét. – Hogyan lehetne tökéletes szerelem, ha minden éjszaka, amint elalszunk, máris elveszítelek?”

212. o.

„A szerelem éles elméjűvé teszi a nőt és konfúzussá a férfit.”

265. o.

„Látta, hogy a felső ajkán kicserepesedett az ajakrúzs, azt is látta, hogy a kikészítés sem tökéletes már az arcán – mindent látott azon az arcon, amely most annyira közel hajolt az övéhez, hogy a világon minden egyebet eltakart – látta és tudta, hogy csakis tulajdon fantáziája formálta mindennek ellenére oly titokzatossá; tudta, hogy vannak szebb arcok is ennél, okosabbak, tisztábbak, de tudta azt is, hogy ennek az egyetlenegynek olyan hatalma van fölötte, mint senki másnak.”

279. o.

„A világ minden nyomorúsága ebben rejlik, Borisz, hogy sose érezzük azt, amit másoknak okozunk.”

296. o.

„- Orvosoknak mindig van mentségük – mondta Joan lassan, és nézte a férfit.

- Akárcsak a nőknek, Joan. Mi a halálra hivatkozunk, ti a szerelemre. Ez a két dolog a világon mindenre mentség lehet, és ebben a világon minden jogos.”

304. o.

„Ravic egy másodpercig hallgatott. Tudta, ha lefekszik vele, elveszett. Mintha fedezetlen váltót írna alá. Megint eljön majd, újra meg újra, hivatkozik arra, amit már elért, és minden alkalommal újabb követelésekkel áll elő, cserébe nem mondd le semmiről, míg végül teljesen a kezében lesz, és aztán ráun és elhagyja, elgyengülten, keresztül-kasul szétzilált lélekkel, tönkresilányítva, mint tulajdon gyengeségének, kielégületlen mohóságának áldozatát. Nem szándékosan teszi, halvány sejtelme sincs róla, mégis így lesz. Könnyű azt hinni, hogy egyetlen éjszaka nem számít, csakhogy minden alkalommal veszít egy kicsit az ellenállásából, meg abból, amit az életben sohasem szabad veszni hagyni.”

307. o.

„Beszélhetsz róla szépen is, meg csúnyán is. Attól még nem változik semmi. Szeretlek, és szeretni foglak, amíg csak élek. Ennyit tudok, ezt már tisztáztam magamban. Te vagy nekem a szemhatár, minden gondolatom benned végződik. Történjék bármi, ez mindennek ellenére, mindig is így lesz. És nem csallak meg. Te emiatt nem veszítesz semmit. Ez az, amiért újra meg újra visszajövök, és nem érzek se megbánást, se bűntudatot.”

322. o.

„Szerelem! Mi mindent takar ez a fogalom! A bőr gyengéd puhaságától egészen a szellem végső megháborodásáig, a legköznapibb, családias vágyakozásoktól a halálos megrendülésig, az eszméletlen kéjtől Jákob és az angyal viaskodásáig.”

325. o.

"Kövér, langyos cseppek hullottak az arcára. És már nem tudta, vajon nevetséges-e ő vagy nyomorult, szenved-e vagy sem - csak annyit tudott, hogy él. Él! Itt van, az élet elkapta megint, az rázta meg ennyire; nem néző többé ő sem, nem kívülálló, az ellenőrizhetetlen érzelmek hatalmas izzással száguldoztak az ereiben, akár a tűz az olvasztókemencék fúvókáiban, és csaknem mindegy volt már, vajon boldog-e vagy boldogtalan, hiszen él és teljesen érezte, hogy él, és ennyi már elég is! Állt az esőben, hagyta, hadd zúduljon le rá, mint
valami mennyei géppuskatűz. Állt és ő volt az eső is, meg a vihar és a víz meg a föld, és a
láthatáron felvillanó villámok is benne cikáztak; a teremtés, az őselem, semminek sem volt neve többé, amitől magányossá lehetett volna, minden azonosult..."

358. o.

„Gyakran az igazság a legkevésbé valószínű.”

359. o.

„- Édesem – mondta csaknem gyengéden. – Nem maradsz te énvelem. A szelet nem lehet bezárni. A patak vizét sem. Ha mégis megkísérlik, egy idő múlva poshadt lesz mind a kettő. A bezárt szél már csak áporodott levegő. Te nem arra születtél, hogy megmaradj egy helyben.”

363. o.

„- A legrégibb emberi kérdés, Joan. A miért… ezen a kérdésen még eddig mindenfajta logika, minden filozófia és tudomány hajótörést szenvedett.”

363. o.

„Joan indult. Ment. Már az ajtónál volt. Ravic úgy érezte fel kell ugornia. Elmegy. Elmegy. Már ült az ágyban. Hirtelen megértette, hogy ezt nem lehet, hogy ez teljesen lehetetlen, ha csak egyetlen éjszakára is, ha csak egyetlen éjszaka, de még egyszer aludjon el úgy, hogy az arca az ő vállán nyugszik, holnap aztán kezdődjék megint a küzdelem, de egyszer még érezze, hogy ott lélegzik mellette, egyszer még ez a csapda, a gyengéd illúzió, az édes csalás. Ne menj el, ne menj, fáj a halál, és fáj az élet, ne menj el, ne menj, mi marad akkor még nekem? Mit érek a rideg bátorságommal? Hová sodródunk? Te vagy az egyedüli valóság! a legfényesebb álom! ó, feledés aszphodélosz mezői! még csak egyetlenegyszer! csak egyszer még a szikrányi örökkévalóságot! de hát kinek őrzöm én magam, egyáltalán? miféle vigasztalan, ki tudja minek? miféle sötét bizonytalanságnak? Sírba temetve, elveszetten, amikor tizenkét nap még az élet, tizenkét nap, és azon túl semmi, tizenkét nap és ez az egyetlen éjszaka, te fényes bőrű, miért jöttél éppen ezen a csillagoktól elszakadt, rég álmodott álmoktól felhős éjszakán, miért törsz át bástyákon és torlaszokon éppen ezen az éjszakán, amikor nincs élő ember rajtunk kívül, csak mi ketten vagyunk? Hiszen nőttön-nő az áradat. Hányja-veti magát…

- Joan – szólt utána.

A másik visszafordult. Arcán hirtelen eszeveszett, lélegzetelállító ragyogás ömlött el. Holmiját elejtette, és rohant hozzá.”

371. o.

„Aki sokat néz hátra, könnyen nekimegy valaminek, vagy a mélységbe zuhan.”

419. o.

„ – Ne mozdulj! Vagy nyomban lelőlek! Emlékszel még a kis Max Rosenbergre, mellettem feküdt a pincében, ronggyá tépett testtel, és megkísérelte szétverni a fejét a betonfalon, nehogy még egyszer kihallgassátok… igen, nehogy kihallgassátok, de miért? Mert demokrata volt! És Willmann, aki vért vizelt, foga egy sem, és már csak fél szeme volt, mert ti két óta hosszat kihallgattátok… kihallgattátok, miért? Mert katolikus volt, és nem hitte, hogy a Führeretek az új Messiás. És Riesenfeld, akinek tiszta nyers hús volt a feje meg a háta, és nekünk könyörgött, hogy harapjuk át az ereit, minthogy ő, fogak híján már azt sem tehette meg, mert őt is te hallgattad ki – igen, kihallgattad, hogy miért? Mert ellenezte a háborút, és nem hitte, hogy a kultúrfölény legtökéletesebben bombákban és lángszórókban jut kifejezésre. Kihallgattatok! Ezreket hallgattatok ki, igen… maradj veszteg a kezeddel, disznó! És most megvagy végre, és én elviszlek egy házba, a falai jó vastagok, és lakatlan, és ott majd én hallgatlak ki, lassan, lassan, napokig, megkapod a Rosenberg-kezelést, a Willmann-kezelést, a Riesenfeld-kezelést, pontosan úgy, ahogyan tőletek tanultam.
És aztán, aztán…”

457. o.

„Vöröses fény a láthatáron: Párizs. Elsötétítik Párizst – elsötétítés. Természetes, mégis furcsa: hogy elsötétítik Párizst. Párizst! Mintha a világon minden fény elsötétülne vele.’