209. o.

„- Öt. Lehetne három is. Vagy hét. Éjszaka megáll az idő. Csak az órák járnak.

- Igen. És mégis éjszaka történik minden. Vagy éppen ezért.

- Mi minden?

- Minden, ami nappal lesz majd látható.

- Ne ijesztgess. Úgy érted, hogy akkor, amikor még mindenki alszik?

- Úgy.

Joan kivette a férfi kezéből a poharat, és ivott. Nagyon szép volt most, és Ravic nagyon szerette. Nem úgy volt szép, mint egy szobor vagy egy kép; szép volt, mint a mező, amikor fújja a szél. Az élet, amely benne lüktetett, az formálta, titokzatos módon éppen ilyenné, két sejt találkozásából, a semmiből, egy anyaölben valahol. A megfoghatatlan rejtély – hogy a legparányibb magban már benne van a fa, mindenestül, megkövesedve, mikroszkópikus méretben, de ott van, eleve meghatározottan, koronástul, gyümölcsöstül benne van, áprilisi reggelek minden örömével -, hogy egyetlen szerelmes éjszakából meg egy kevés nyálkás váladékból létrejön egy arc, két váll, egy szempár, éppen ez a két szem, és ez a két váll, és hogy mindez itt volt, itt kallódott, millió és millió ember között, valahol a nagyvilágban, míg egy novemberi éjszakán, Párizsban a Pont de l’Almán az útjába vetődött…

- Miért éjszaka? – kérdezte Joan.

- Azért – kezdte Ravic -, de gyere közelebb, szerelmem, ha már visszakaptalak az álom mélységeiből, a vak véletlen holdbeli tájairól, azért, mert az éjszaka és az álom, két áruló. Emlékszel még, az éjszaka, amikor elaludtunk, szorosan egymás mellett, annyira közel voltunk egymáshoz, amennyire két ember csak lehet. A homlokunk, a bőrünk, a leheletünk, a gondolataink érintették egymást, összekeveredtek… és akkor lassan közénk szivárgott az álom, szürkén, színtelenül, eleinte néhány foltocska csupán, aztán egyre több, mint a bélpoklosság, belepte a gondolatainkat, a vérünket, cseppenként hullott belénk a vak öntudatlanságból… míg egyszerre csak mindegyikünk egyedül maradt, már magányosan sodródtunk valahol, sötét csatornák vizén, ismeretlen hatalmaknak és mindenféle alaktalan veszedelmeknek kiszolgáltatva. Amikor felébredtem, láttalak. Aludtál. Messze voltál tőlem. Megszöktél mellőlem, nem érhettelek utol. Te sem tudtál rólam. Voltál valahol, de én oda nem követhettelek. – Megcsókolta a kezét. – Hogyan lehetne tökéletes szerelem, ha minden éjszaka, amint elalszunk, máris elveszítelek?”