168. o.

„A férfi felnézett. Mintha egy kéz megérintette volna a szívét. Joan nem gondolta meg, mit mond, de ennél többet szántszándékkal sem érhette volna el. A szavaknak, melyeket éjszakánként dadogva elsuttogott, Ravic nem tulajdonított jelentőséget; feledésbe merültek, mihelyt a reggel füstje felszállt az ablak előtt. Tudta, hogy azokban az órákban, amikor hozzábújik, vagy egymás mellett fekszenek, a másik elragadtatása legalább annyira önnönmagának szól, mint őneki, elfogadta, mint a mámoros órák izzó vallomásait, de sohase hitte, hogy több is lehet annál. Mint, a repülő, amikor a bújócskázó napfényben csillogó felhők hasadékán át hirtelen megpillantja odalent a zöld és barna színekben ragyogó földet, most először látott ő is többet, mint addig. Valódi odaadást az elragadtatás mögött, a mámor mögött érzést, a szép szavak mögött őszinte bizalmat. Gyanakvást várt, kérdéseket, és értetlenséget – bármit, csak ezt nem. A legtöbbet mindig az apróságok árulják el, nem a nagy események. Azok inkább drámai gesztusokra vagy hazugságra csábítanak.”