419. o.

„ – Ne mozdulj! Vagy nyomban lelőlek! Emlékszel még a kis Max Rosenbergre, mellettem feküdt a pincében, ronggyá tépett testtel, és megkísérelte szétverni a fejét a betonfalon, nehogy még egyszer kihallgassátok… igen, nehogy kihallgassátok, de miért? Mert demokrata volt! És Willmann, aki vért vizelt, foga egy sem, és már csak fél szeme volt, mert ti két óta hosszat kihallgattátok… kihallgattátok, miért? Mert katolikus volt, és nem hitte, hogy a Führeretek az új Messiás. És Riesenfeld, akinek tiszta nyers hús volt a feje meg a háta, és nekünk könyörgött, hogy harapjuk át az ereit, minthogy ő, fogak híján már azt sem tehette meg, mert őt is te hallgattad ki – igen, kihallgattad, hogy miért? Mert ellenezte a háborút, és nem hitte, hogy a kultúrfölény legtökéletesebben bombákban és lángszórókban jut kifejezésre. Kihallgattatok! Ezreket hallgattatok ki, igen… maradj veszteg a kezeddel, disznó! És most megvagy végre, és én elviszlek egy házba, a falai jó vastagok, és lakatlan, és ott majd én hallgatlak ki, lassan, lassan, napokig, megkapod a Rosenberg-kezelést, a Willmann-kezelést, a Riesenfeld-kezelést, pontosan úgy, ahogyan tőletek tanultam.
És aztán, aztán…”