325. o.

"Kövér, langyos cseppek hullottak az arcára. És már nem tudta, vajon nevetséges-e ő vagy nyomorult, szenved-e vagy sem - csak annyit tudott, hogy él. Él! Itt van, az élet elkapta megint, az rázta meg ennyire; nem néző többé ő sem, nem kívülálló, az ellenőrizhetetlen érzelmek hatalmas izzással száguldoztak az ereiben, akár a tűz az olvasztókemencék fúvókáiban, és csaknem mindegy volt már, vajon boldog-e vagy boldogtalan, hiszen él és teljesen érezte, hogy él, és ennyi már elég is! Állt az esőben, hagyta, hadd zúduljon le rá, mint
valami mennyei géppuskatűz. Állt és ő volt az eső is, meg a vihar és a víz meg a föld, és a
láthatáron felvillanó villámok is benne cikáztak; a teremtés, az őselem, semminek sem volt neve többé, amitől magányossá lehetett volna, minden azonosult..."