172. o.

„Mit akart egyáltalán? Miért védekezett? Miért berzenkedett? Az élet felkínálkozott, ő meg kibúvókat keres. Nem azért, mert kevés – hanem, mert sok az, amit kínál. A múlt véres viharának kellett elvonulnia a feje fölött, hogy mindezt felismerje végre? Megrántotta a vállát. A szív, mondta magában. Lám, a szív! Hogy kinyílt! Hogy megmozdult! Egy ablak, folytatta magában, egy ablak világít magányosan az éjszakában, egy élet visszfénye, egy életé, amely fenntartás nélkül elébe vetette magát, annyira odaadón, hogy megnyílt végre ő is. A gyönyör fellobbanó lángját, a gyengédség Szent Elmo tüzét, a vér vakítóan felszikrázó villámfényét – ezt mindet ismerte eddig is, olyannyira és oly sokszor megismerte, hogy azt hitte, soha többé nem boríthatja el agyát a lágy, arany zűrzavar – és akkor egy éjszaka megáll egy harmadosztályú szálloda előtt, és egyszerre csak, mint a füst, úgy száll fölfelé az aszfaltból, mintha a föld túlsó feléről érkezne, kéklő kókuszszigetek, trópusi tavaszok langymelege, idáig szivárog, óceánokon, korallzátonyokon, láván és sötétségen át, hogy azután itt, Párizsban, a Rue Poncelet kopott aszfaltján, pontosan ezen a múlttal és bosszúval terhes éjszakán, hibiszkusz- és mimózaillatúan, váratlanul feltörjön az ellenállhatatlan, leküzdhetetlen, rejtélyes és megváltó érzés…”