„Joan indult. Ment. Már az ajtónál volt. Ravic úgy érezte fel kell ugornia. Elmegy. Elmegy. Már ült az ágyban. Hirtelen megértette, hogy ezt nem lehet, hogy ez teljesen lehetetlen, ha csak egyetlen éjszakára is, ha csak egyetlen éjszaka, de még egyszer aludjon el úgy, hogy az arca az ő vállán nyugszik, holnap aztán kezdődjék megint a küzdelem, de egyszer még érezze, hogy ott lélegzik mellette, egyszer még ez a csapda, a gyengéd illúzió, az édes csalás. Ne menj el, ne menj, fáj a halál, és fáj az élet, ne menj el, ne menj, mi marad akkor még nekem? Mit érek a rideg bátorságommal? Hová sodródunk? Te vagy az egyedüli valóság! a legfényesebb álom! ó, feledés aszphodélosz mezői! még csak egyetlenegyszer! csak egyszer még a szikrányi örökkévalóságot! de hát kinek őrzöm én magam, egyáltalán? miféle vigasztalan, ki tudja minek? miféle sötét bizonytalanságnak? Sírba temetve, elveszetten, amikor tizenkét nap még az élet, tizenkét nap, és azon túl semmi, tizenkét nap és ez az egyetlen éjszaka, te fényes bőrű, miért jöttél éppen ezen a csillagoktól elszakadt, rég álmodott álmoktól felhős éjszakán, miért törsz át bástyákon és torlaszokon éppen ezen az éjszakán, amikor nincs élő ember rajtunk kívül, csak mi ketten vagyunk? Hiszen nőttön-nő az áradat. Hányja-veti magát…
- Joan – szólt utána.
A másik visszafordult. Arcán hirtelen eszeveszett, lélegzetelállító ragyogás ömlött el. Holmiját elejtette, és rohant hozzá.”
No comments:
Post a Comment